Emlékszem, mekkora műgonddal készültek azok az étkek. Nagy kincsnek számított egy szépséges bársonyvirág, persze a legnagyobb és legmutatósabb, amit az amúgy hatalmas kertből csentünk, hisz minden lehetséges helyen virított valami. Hogy az milyen szépen mutatott a homoksütemény tetején... Étlap is készült, igen.
Történt mindez Halogyon, egy kis vasi faluban, a Fő utca 3 szám alatt, a '80-as évek elején, nyáron. Pár órája is arra jártam. Nem tudok elmenni úgy ott, hogy ne repüljek vissza az időben egy kicsikét. A fa még ma is áll a ház előtt, de az csendes. A számomra varázslatos és illatos birodalom, az udvari bognárműhely, ahová néha megilletődve, mondhatni véletlenül be lehetett ólálkodni, mertazveszélyesésnemvalógyerekeknek, már a múlté, gondolom. (Múlt nyáron volt alkalmam látni a bognármestert, Erika édesapját: hajlott hátú, ősz, áthatóan kék tekintet a kissé megfáradt, ám derűs, tiszta arcon. Nem tudtam hozzá odamenni, mert menten elsírtam volna magam. Hirtelen odasereglett sok-sok emlék és érzés, minden, ami tovatűnt. A nagypapámat idézte az arca. Csak lopva bámultam messziről.) De az akkor átélt érzések, még ha töredékek is, velem maradtak, bármikor fel tudom idézni az élményt: inspiráló alkotó kedv annak minden örömével együtt. Minden, ami kéznél volt, körbevett, finomsággá alakult. Igazi volt minden süti, minden fogás. Ott hagytuk a fa alatt és másnapig reménykedtünk, hátha valaki kedvet kapott hozzá és megkóstolta.
Ezt itt imádom. A konzolokat, ablakot, a színeket, mindent.
Ma arra készülök, hogy hamarosan beköltözzek az én utolsó konyhámba, amit egy fényév választ el az egykori diófa alatti Gyöngyvirág Étteremtől, a lelkesedés viszont megmaradt. Bármiből készítek valami finomat, amiben meglátom a lehetőséget, ami megmozgat.
Nagy öröm ez nekem, mert megtervezhetem és felépíthetem azt a bizonyos konyhát, A KONYHÁT csupa nagybetűvel, ahol otthonosan mozgok, ahol a kezem alá kerül minden egy szempillantás alatt. A birodalmam. Ami fogadja majd, aki betér hozzánk, így kitüntetett szerepet kap. Az "utolsó" csupán annyit jelent, hogy nem kívánok további más konyhát nyitni ezután, ez lesz az utolsó.
Volt időm megtervezni, mit ne mondjak, közel öt éve újítjuk fel a házat, haladunk egyről a kettőre. A régi házrészt először eltüntettük - ledózeroltuk és elvitték a konténerben - aztán felépítettük. A konyhafalon már több mint két éve ott várakozik az a fali fülke, amiről már az első pillanatban tudtam, hogy csak arra vár, hogy a kincseim egy részét ott tartsam, a kezem közelében tudjam majd. Egy napon talán egy kisebb kandalló áll majd az egyik sarokban.
A közös konyha és nappali gondolata olyannyira természetes volt, hogy szinte magától alakult egy légtérré a sok kisebb helyiség az évek során. Összesen négy, azaz 4 helyiség. Mégsem nagy az újonnan kialakított helyiség, mert optikailag és térben is elkülönül egymástól a két rész. Mégis mi kapcsolja össze a kettőt, mi áll a határon? Hát a gyönyörű, kerek cseresznyefa asztal. Mint ahogy a nagyszüleim szerény, szegényes kis konyhájában, itt is középen áll az Asztal. Mindennek a közepe. Ott zajlott az élet, a munka, a pihenés. Bár nálam nem fog tűz sercegni a sparheldben, alatta nem ül majd számtalan macska, az érzést átmentem, hiszen bennem van. Ami miatt azért érzek egy kis melankóliával vegyes nosztalgiát, de gyorsan kijavítom magam és csak hálás vagyok, hogy mindannak is a részese lehettem.
Halvány, talán mohazöld falak, fehér plafon, kertre néző, fehér keretes ablak és nagyon hasonló, részben üveges ajtó, sakktáblamintás, csokibarna és krémszínű gránit kövek. A falicsempe, amiben egy, a tradicionális csempék szín- és mintavilágát idéző dekor található. A konyha és a nappali színeit süríti magába. 70 forint/darab. Naaa, ki tud még ilyen alkalmi vételt? Eddig készen vagyunk. Ezután illesztem be - gondolatban már természetesen százszor láttam - a krémszínű konyhabútort L alakban, ami egy kicsit talán ódivatúnak számít majd, mert nekem idegen ez a kocka minimál dizájn. Maradok a cottage style-nál. Körülbelül. Mert nem egy blikfangos konyha lesz ez, amit kiállításnak is berendezhetnék, hanem egy otthonos, meghitt, időtálló, ám kissé régies hangulatú, a részleteiben mégis modern, élettel teli teli konyha. Természetesen a napos oldalon, hol máshol?
És mindezt, az inspirációt, az érzést, a falakat, a színeket köszönhetem Erikának, a nagyszüleimnek, az anyukámnak, az apukámnak. És a Karesznak, aki bármikor - tényleg bármikor - segít. Az Erzsinek, az én drága Erzsimnek. És a Főkosztosnak, persze. Az enyéimnek. Mind ott vannak és lesznek.
